A modern magyar irodalomtörténet és kulturális emlékezet és olvasói szeretet egyik legnagyobb dilemmája, hogy kiadható és olvasható-e a Szabad-ötletek jegyzéke. Hol húzódik a határ az intim, személyes és a nyilvános, közös között? Egy zseniális költő fullasztó képekben, delejező metaforákban tomboló szövege lehet-e csupán orvosi dokumentum, patologikus kórisme, vagy szükségszerűen műalkotás, szürreális stílusjegyekkel, fontos életrajzi információkkal, amelyet jogunk van olvasni. Kik vagyunk mi olvasók? Lélek-kukkolók vagy megértő távoli barátok? Ha kezünkbe kulcsot is kapunk, benyithatunk-e ama „héttoronyba”? Akárhogyan is: ez az egyik legfelkavaróbb szöveg, amit valaha papírra vetettek. Ezt az érzést Felvidéki András feszült és pontos illusztrációi fel is erősítik.
„Az a szerencsétlen, aki ezeket irta, mérhetetlenül áhitozik szeretetre, hogy a szeretet vissza tartsa őt oly dolgok elkövetésétől, melyeket fél megtenni. Őt olyasmiért verték, amit soha nem tett volna. Ő az a gyermek, akit nem szerettek s akit ezen kívűl azért vertek, mert nem tudták elviselni azt, hogy nem szeretik. Igy kivánja ő a szeretetet azért, hogy ne bántsák. Most ez a szerencsétlen bolond, nagy szerelmet táplál az analitikusával szemben pusztán azért, mert azt hiszi érzelmeiben, hogy az nem bántja…”
