Nevet adnék az éjszakának – Versmeditációk
Kezemben tartom összekulcsolt kezeidet, míg a szívem téged keresve elmerül szemeid titkolózó sötétjében; téged, aki a kimondhatatlan szavak némasága mögé bújva, szüntelenül kerülsz engem. Tudom, hogy e végtelen keresztútnál meg kell elégednem ezzel a szeszélyes, száműzött szerelemmel, tudom, hogy csak egy pillanatra találkozhatunk. De lesz-e elég erőm átvezetni téged zavart világunk megannyi labirintusán? Van-e elég kenyerem, hogy az úton enni adjak neked, mely kitarthat, amíg te is átérsz sértetlenül a halál fenyegető boltíve alatt. Bakos Attila
