Részlet a könyvből:
Pázsmáti János, egy alföldi földbirtokos valahol a kunok között azt vette a fejébe, hogy az ő fiacskájának németül kell beszélni. Ő maga is büszke volt a német tudományára, amelyet azonban már jóformán elfelejtett, de ahhoz elegendő volt, hogy a színmagyar vidéken bizonyos tekintélynek örvendezzen.
– Pázsmáti, – mondogatták az atyafiak (különösen idegenek előtt) – nagyon jeles ember. Nyelveket is tud.
Pázsmáti a városka kaszinójában mindig végiglapozta a német újságot és kemény magyar létére nem szégyelte magasztalni a német kulturát. Pázsmáti ebben az időben körülbelül negyvenesztendős volt, korán özvegységre jutott és talán ezért, vagy másért, megmaradott fiatalos, karcsú, ruganyos embernek, aki gondosan kiválogatta hetyke kis bajuszából a fehéredő szálakat.
