– Hány éves maga, Imola?
– Szólítson Mollinak, doktor úr. Huszonnégy.
– Maga nagyon értékes ember. Kár lett volna magáért.
– Minden ember értékes.
– Miért tette?
– Tudom, hogy nem történt velem olyan különös dolog, ami miatt öngyilkosságot kellett volna megkísérelnem. Tudom, hogy a világ legtriviálisabb fordulata, ha felbomlik egy jegyesség, ha hirtelen megszakad egy nagy szerelem… De, hogy idézzek a Dunánál című versből: „fecseg a felszín, hallgat a mély”…

Búcsúfénykép a Gellérthegyen – Egy terápia története (1968)
– Molli, az egész világirodalom és filozófiatörténet tele van ehhez hasonló gondolatokkal.
– Nem, doktor úr. Én valóban eddigi harmincegy évem jelentős részét olvasással töltöttem. Először is, mert gyermekkorom óta ez érdekelt, másodszor, mert bölcsészhallgató lettem, harmadszor, mert rádiósként ez a munkám. De amit Ön adott, az gyakorlati pszichológia, a hétköznapi életre lefordítható. Öntől hallottam például először azt, hogy: önvédelmi rendszer. Vagy azt, hogy: „Ne az életét akarja görcsösen megoldani, hanem a napjait élje meg harmonikusan.” Meg azt, hogy frusztráció + harag + önsajnálat = depresszió. Ha olvastam is itt-ott ilyesmiről, az holt betű. A személyiség szuggesztivitása, a segíteni akarás nélkülözhetetlenek a gyógyuláshoz.
Pagodák – A terápia folytatódik (1975)

– Halló! Doktor úr? Itt Molli.
– Molli! De rég hallottam magáról! Mi újság?
– Rengeteg újság van. De kénytelen vagyok rövidre fogni, mert Mandelieu-ből beszélek.
– Az meg hol van?
– Dél-Franciaország, a Cote d’Azurön. Cannes mellett. Hogy úgy mondjam: megkoplaltam én ezt!
– Mi ez a keserű nevetés? Hogyhogy megkoplalta maga ezt?
– Hát vegye szó szerint, amit mondtam. Tizenöt napja böjtölök.
– Böjtöl? De hát már elmúlt Húsvét!
– Ez nem vallási böjt. Hanem nászút helyetti. Jakó Imola nászútja abból áll, hogy böjtöl. A férj meg Budapesten maradt. Ha-ha-ha!
– Molli, ne haragudjon, de hülye viccekre nem érek rá. Be van csípve?
– Nem. Tényleg Mandelieu-ből beszélek, és minden szó igaz, amit mondtam. Beszélnünk kell! Muszáj.
– Most már érzem a hangján, hogy a dolog komoly. Nem értek semmit, de nem baj. Emlékeztetem arra, mit mondtam nyolc éve: amíg élek, engem mindig megtalál!
Nagyböjt Cannes-ban – A terápia véget ér? (1983)

Mensáros László, a börtönviselt színészóriás és a többiek mondták, csak mondták a kivégzettek neveit, közöttük sok fájdalmasan fiatalét. Soha nem gondoltam volna, hogy száraz adatokat: név, foglalkozás, életkor, lehet így mondani, ilyen mélyről, ilyen szívből, hogy abban benne van a gyász, a főhajtás, a tisztelet és az elégtétel. A holtak, a hősök késői elégtétele… És Kádár még él – villant be az agyamba -, vajon zavarodott elméjével felfogja-e, mi történik itt ma, vajon nézi-e az élő közvetítést, amit a világon ki tudja, hány millióan néznek most, a nagy tévétársaságok jóvoltából. Mert ma a világ újra Budapestre figyel, mint ’56 őszének világtörténelmi jelentőségű napjaiban, amikor az a mondás járta: ma három nagyhatalom létezik: Amerika, a Szovjetunió és a Corvin-köz.