Különleges ajánlat Női szabók könyve II.

A varráskor tű és fonal segítségével különálló kelmedarabokat erősítünk össze. Célja: ruhának vagy más használati tárgynak készítése bőrből vagy szövetből. Az első öltés valószínűleg akkor keletkezett, mikor a történelem előtti kor embere az első ruhát készítette magának. Bár ez a ruha még csak szőrmés állati bőrből készült, mégis össze kellett valamiképp tartósan erősíteni. Az összeerősítésre felhasznált fonal állati bél, keskeny bőrcsík vagy növényi rost volt. Ezt a kezdetleges fonalfélét tűalakú tüskére, vagy halszálkára kötözték rá. Ezzel a tűalakú szerszámmal lyukat fúrtak a bőrön és azon átfűzték a fonalat (1. ábra). A XII. század közepéig a ruhaszabás és varrás házimunka jellegű volt és többnyire csak a nők művelték. Mint céhbeli ipar, a ruhaszabóság 1152-ben tűnik fel Németországban. A ruha készítéséhez felhasznált kelmék minősége és szépsége az ipar és a művészet fejlődésével párhuzamosan tökéletesedett. Amint finomodott a ruha készítésére felhasznált anyag, ugyanúgy tökéletesednie és finomodnia kellett a varrás eszközeinek is. Ezeknek a fejlődése azonban lassúbb lépésben haladt, mint az egyéb technikai műveleteknél alkalmazott eszközöké. Ez azzal magyarázható, hogy a ruhakészítés sokkal későbbi korban fejlődött iparággá, mint az egyéb iparok. A szabók egészen a XVI. századig többnyire csak kiszabták a ruhákat, a kiszabott ruhadarabok megvarrását azonban házilag végezték el. Csak a XVIII. században vált általánossá az, hogy a ruhának nemcsak a kiszabását, hanem az elkészítését is szakemberre bízták. Ennek természetes következményeképp aztán a női- és férfiruha készítése különvált. A varráshoz felhasznált tű – a kezdetleges halszálka és tüske helyett -, már az ókorban is eleinte csontból és szaruból, majd később fémből készült. Alakja lapos, később hengeres rudacska volt, amelynek egyik végét kihegyezték, a másik végébe pedig lyukat fúrtak és azon átfűzték a fonalat (2. ábra). Ilyen varrótűket már a babilóniaiak is készítettek. A fémtűket eleinte bronzból, később kovácsolással, vasból készítették. Évszázadokon keresztül a legtöbb városban a páncélkészítők gyártották a varrótűket anélkül, hogy a tűgyártásban jelentősebb fejlődés állt volna be. Egy-egy sikerültebb varrótű oly becses volt, hogy a nők külön tokba helyezve viselték a tarsolyukban. A XVI. században a fémfeldolgozás technikájában bekövetkezett nagy fejlődés előbbre vitte a varrótű készítési eljárást is, most már vashuzalból gyártották. így olcsóbb lett és minősége is javult. Ekkor azután megindult a nagytömegű tűgyártás. A vastűk mellett azonban bronzból is készítettek még tűt. A párizsi szabók 260 évvel ezelőtt még bronztűvel varrtak (3. ábra). A varrástechnika fejlődésével a gombostű is szerepet kezdett játszani a ruházati iparban. Gyártásánál eleinte a tűrúd végére kis fémkupakot készítettek. A XIX. században pedig már üvegfejjel gyártották. A kézi varrás egyik nélkülözhetetlen eszközét, a gyűszűt már az ókorban is használták. A görögországi ásatásoknál egészen a mai gyűszűhöz hasonló fémgyűszűk kerültek napvilágra. Ez a varróeszköz alakjában a mai napig sem ment keresztül nagyobb változáson. A ruhakészítésnek a tű mellett legfontosabb szerszáma az olló. Az egyszerű késpengéből keletkezett. Az ókorban bronzból gyártották, később vasból kovácsolták.